Prológus:
Az eső kíméletlenül verte a
tetőablakot, ezzel borongós hangulatot hozva a szobára. Arra a
szűk, komor szobára amiben egy lány ücsörgött egymagában. Csak
néztegette ahogy a hatalmas cseppek kergetik egymást és aztán
eltünnek. Jöttek mentek, mint az emberek az életében. Egyik
eltűnt felbukkant helyette másik. De egy idő után mégis
belefárad az ember lelke ebbe a futkosásba – gondolta
az ismeretlen és megérintette a hideg üveglapot, de olyan finoman
mint ahogy az ember a kedvese arcát simítja végig.- Mégis
oly sok van belőlük, mintha kiapadhatatlan, fogyhatatlan számuk
lenne. Csak jönnek és jönnek mit sem sejtve, mit sem törődve mi
lesz a sorsuk, kiknek esnek áldozatul, kiknek szolgálnak majd
játékszerül...
Percek teltek el, a vízcseppek
fáradhatatlanul gurultak az üvegen lefelé ahogy az már
megszokottá válhatott az Ostrikban élők számára, de a mai napon
mégis úgy hatott mintha a felhők is siratnának valakit... vagy az
egész világot. A lány közben egyre méllyebre süllyedt elméje
legsötétebb bugyraiba, ahova senki nem szeret ellátogatni. Az
ismeretlen sötétségbe amit józan pillanatainkban elzárunk, még
csak nem is gondolunk rá. Észre sem vette, hogy a kínzó
emlékeknek köszönhetően már nem csak az ablakon játszadoztak a
cseppecskék hanem a saját arcát is ellepték. Múlt az idő és a
szomorúbbnál szomorúbb emlékek kergették egymást az agyában,
közben a sós víz teljesen eláztatta szép, fiatal arcát.
Mit csinálok? Csak várok a
csodára ami mint jól tudjuk sosem érkezik. -
letörölt egy pár könnycseppet a pulóvere újjával -
Most még biztonságban vagyok, de ide is be fognak jutni. Nincs
menekvés. Mégis olyan fáradt vagyok... Elfogyott az erőm. -
behunyta a szemét, melyek
mintha ólomsújjúaká váltak volna. Nem csoda hiszen már napok
óta nem aludta ki magát. - Csak egy kis pihenés... aztán
továbbmegyek.- nagyon ásított.
A monoton kopogás
mintha halkulni kezdett volna, a világ is mintha egyre homályosabbá
vált volna. Minden lelassult és csak lassult mintha a sötétség
szörnyei hosszú csontos ujjaikkal elragadnák a mélységbe, az
édes tudatlanságba. Végül a fáradság győzött és már nem
nyitotta ki a szemét a lány. Nedves pillái megremegtek és az
utolsó könnycsepp is legurult az arcán.
Így szenderedett
álomba végül a meggyötört, csapzott külsejű leány. Szakadt,
csurom vizes ruhái arról árulkodtak, hogy nem olyan rég, még
kint járt a szabadban. Csatakos, gubancos barna haja az arcára
tapadt, amit a térdén támasztott. Szemhéjja néha-néha
megrándult ami jelezte, hogy már mély, de nyugtalan álomba
zuhant. Egyenletes szuszogását csak párszor zavarta meg a felhők
zokogása. Az eső kitartóan kopogtatott mintha egy ismerős
szeretne bejutni, de nem kap választ. Egyre kétségbeesettebben
veri az ajtót tartva valamitől, de nincs felelet...
